Másokkal jóban lenni az tud, aki jóban van önmagával. Amiként más emberek szeretetére is az képes, aki szereti önmagát.
E gy netes csoportban, ahol jelen vagyok, szokásba jött a bájolgás... Nem állhattam, hogy rá ne mutassak a dolog önáltatóan képmutató voltára. Ez oda vezetett, hogy a topik-gazda megharagudott rám és sértetten visszavonult. Egy társunk finoman figyelmeztetett, hogy nem annyira kereken mondtam ki, amit gondolok, mint inkább sarkosan...
"Nem tudhatjuk, a másiknak mi, hogyan s mitől fáj... Nálam is megszaladt a Teremtő keze, mikor az érzékenységet mérte belém... A saját bőrömön tapasztalom, hogy ez épp annyira lehet teher, mint áldás..."
A jó szándékú intésre őszintén, ám a magam módján, nem túlcizelláltan válaszoltam:
"Magam is ismerem a tapintat, az elnéző szeretet és az empátia fogalmát. Ugyanakkor némi emberismerettel is rendelkezvén, vagyok bátor önkényesen megítélni, mikor indokoltak a fentiek, s mi az az eset amikor nem szabad képmutató finomkodással konzerválni az önáltatást. Nálam akkor szaladt meg a Teremtő keze, amikor a nyíltságot osztogatta. Nos ez is épp annyira teher, mint amennyire áldás Hogyhogy áldás?-mondhatod. Úgy egy éve volt egy mániás depressziós "páciensem" itt a kapcson. Mindenki érezte, hogy zakkant, de csak bájologtak és tapintatoskodtak vele, merő szeretetből erősítve tévképzeteit. Én voltam az egyedüli, aki lekent két nagy pofont. (képletesen) S láss csudát, az illető ráérzett, hogy érte haragszom, nem ellene, s tanácsomat, segítségemet kérte. Önkontrollja fokozatosan erősödött, belátta állapotát és tudatosan próbált javítani helyzetén. Már kontrollálta saját ezoterikus önámításainak zsákutcáit.. Az más kérdés, hogy pár héttel később már "gyógyultnak" minősítette magát, pedig még korántsem volt kész.
De nem is ez a lényeg: inkább hogy a segítő célú nyíltság, az önismeret akár bántóan őszinte erősítése-szerintem- többet ér a képmutató együttérzés- demonstrációknál."
E disputa kínálta a témát némiképp árnyaló - itteni mindennapi kapcsolatainkban is elő elő bukkanó jelenségeket feltáró- további gondolatokat...
MASZKOK
Sokan igyekeznek kifelé laza, hűvös, ellenőrzés alatt tartott arcot mutatni, miközben elrejtik valódi érzelmi életüket. Ha mindez egy idő után túl sok erőfeszítést kíván, belefáradnak, a szép maszk repedezni kezd, visszahúzódnak, magányossá válnak. Azt képzelik társaik számára így nem elviselhetőek, nem szeretetre méltóak. Csakhogy ezzel lemondanak egy sor pozitív élményről, amelyek javíthatnák hangulatukat... beindul a lefelé tartó depressziós spirál. A "semmit sem kockáztatok" típusú hozzáállás is okozhat depressziót. Bár életük kiszámíthatóvá, ellenőrizhetővé válik, ez idővel borzalmasan unalmas. Ha e helyzetben testi panaszok keletkeznek, gyakran ez az egyetlen izgalom az életükben. A testi betegség további ürügy lehet arra, hogy az illető az élettől még inkább visszahúzódjon. Csak hát az élet összességében nem tervezhető, hanem történik. Ha ilyenkor nincs egy valódi barát, aki erre figyelmeztet, az illető fokozatosan képtelenné válik az életörömre.
ÖNÁMÍTÁS
"Ha kimutatom az érzelmeimet az sérülékennyé, védtelenné tesz. Ha a fene fenét eszik is magamban kell megteremtenem a harmóniát.." Ilyenkor jön a hit, a spiritualitás vagy ezoterika önstimuláló értékének túlbecsülése... Az illető visszavonul "legbelsőbb szobácskájába", s azzal áltatja magát, hogy ott nyugalomra, boldogságra lelt... Miközben egyenes úton halad a pszichoszomatikus betegségek felé. A valódi emberi kapcsolatok háttérbe szorulnak, hacsak jó szándékú vagy épp képmutató partnereket nem talál önáltató játékaihoz... Ám ez is csak ideig óráig működik: aki soha nem élvez semmit, (még ha ezt állítja is) az maga is élvezhetetlenné válik.
LELKI LAKK
Gyakran ahelyett , hogy realista módon ellenőriznénk, kipróbálnánk, mi jó és mi ártalmas nekünk, nem utolsó sorban emberi viszonyainkat illetően is sokan igyekeznek életmód-tanácsadó kiadványok javallatai alapján irreálisan pozitív gondolkodást magukra erőltetni. Ez oda vezet, hogy lelki bajunkat, amely "kezelést " igényelne, -mártíromsággá emelve- szavakkal megszépítjük. Mint mikor a fényképésznél valaki nem tud derűsen mosolyogni, csak az mondja "csíz", s reménykedik, hogy a képen ez nem fog látszani. Tapasztalataim szerint keveseknek sikerül fentiek helyett magukhoz ragadni a kezdeményezést, s változtatható, megszüntethető belső szenvedéseiken, csalódottságaikon, önértékelési zavaraikon túllépni. Sokan megrekednek abban a reményben, hogy "minden megjavul", körülmények, vagy bizonyos személyek, a partner, a szülő stb áldozatának tekintik magukat.. Másokat vádolnak és megkeserednek áldozat szerepükben. Ezzel azonban elszalasztják annak esélyét, hogy saját kezükbe vegyék életüket és apró lépésenként megvalósítsák saját igényeiket vágyaikat.
Végül is másokkal jóban lenni az tud, aki jóban van önmagával. Amiként más emberek szeretetére is az képes, aki szereti önmagát. Nagy öröm számomra, hogy erről már képes voltam meggyőzni néhány barátomat.
